A kezdetek, amikor megváltozott az életünk….

Sorozat 1. rész

Minden családban egy gyermek érkezése nagy boldogsággal tölti el az embert, akkor még nem is gondoljuk, hogy vele együtt egy egész életen át tartó féltés, óvás és aggódás is a mindennapjaink része lesz.

Mi történetünk fiúnk 3 éves korában kezdődött.

Egy felső légúti betegségnek indult, majd fülészet és háziorvos közt mozogtunk, hogy Koni minél előbb helyre jöjjön és meggyógyuljon, de sajnos éjszakánként újra bepisilt vagy tiszta víz volt az egész ruhája. Mint aggódó anyuka megérzéseim alapján tudtam, hogy valami nincs rendben, de egyszerű felfázásra gyanakodtam, mert a papucs és a mamusz használata nem igazán volt kedvenc használati eszköze. 

Miután konzultáltunk a gyermekorvossal, mondta, hogy csináljunk neki egy vizeletvizsgálatot. De ne aggódjunk minden rendben lesz lehet, kicsit fel van fázva. Az, hogy éjszaka leverte a víz és kétszer is öltöztünk, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mert akkor került át a saját szobájába és ott nagyobb volt a radiátor, azt hittük, hogy nagyon melege van.

A laboreredmény, ami megváltoztatta az életünket…..

Elvittem a laborba a felfogott vizeletét. Délután telefonon érdeklődött a férjem a laborba, ahol a laboráns hölgy kérdezte, hogy – „Cukros a kisfiú?” – mert cukor van a vizeletében. Sírva hívtam a védőnőnket, aki rögtön adta is a gyermekorvosunkat, ő mondta – „Nem lesz gond most voltatok itt, lehet biztos szennyezett volt a kémcső. Megismételjük újra!” -, majd az volt a kérése, hogy mérjünk egy cukrot a gyermeknek.

Nekünk nem volt itthon ilyen eszköz, ezért a nagynénémet hívtam fel, – ő a szomszédban lakik és szintén az egészségügyben dolgozott -, hogy tudna-e egy cukrot mérni a gyermekemnél. Majd gyorsan át is vittem hozzá, ahol elmondta a kisfiamnak, hogy meg fogja szúrni az ujját és megnézzük, milyen számok lesznek a gépen.  Jött a szúrás majd a gép csipogása után annyit kérdezett, – Mikor evett utoljára? – és, hogy nem vettem észre, hogy sok folyadékot iszik?
Mondtam, hogy két órával ezelőtt evett valamint, hogy az ivása nem tűnt fel, mert csecsemő kora óta sok folyadékot fogyaszt. Ő rögtön hívta a gyermekorvosunkat és mondta neki, hogy 26 a cukorja.

Ekkor engem ott mintha forró vízzel öntöttek volna le. A gyermekorvosunk mondta, rögtön fogad minket, de azt üzente ne várjunk, ha oda értünk, hanem kopogjak.  Miután egy utcasarokra van az egészségügyi központ, rögtön indultam vele, könnyeimmel küzdve, mert akkor már nagyon féltettem, hogy mit fognak mondani benn a rendelőben.

Az orvosnál….

Gyermekorvosunkhoz érve azonnal hozta a cukormérőjét és elmondtuk megint a kisfiamnak, hogy egy kis szúrást fog érezni. A doktor cukormérője már nem tudta megmérni a cukrát, mert olyan magas volt. Rám nézett és kérdezte, hívjon-e mentőt vagy bevisszük-e.

Mondtam, hogy nem várunk mentőre indulunk vele. Haza szaladtam gyorsan tettem egy két cuccot majd elindultunk a férjem munkahelyére, hogy vigyen minket a kórházba. Soha nem fogom a fiam a szavait elfelejteni, amikor tettem be az autóba, folytak a könnyek a szememből és még ő vigasztalt: „Anya nem lesz semmi baj!” – mondta és megfogta az arcomat. Csak annyit tudtam neki mondani, hogy: „Tudom kicsim, anya szeret nagyon!”.

Az út a férjemig nagyon hosszúnak tűnt, mert akkor már tudtam, hogy a cukra nincs rendben, és hogy mivel jár egy cukorbetegség, mert a családban apai ágon, apa testvére diabéteszes és szúrni kell majd nekem is Konit. Mintha a lelkem szakadt volna szét darabjaira és mindezt úgy, hogy persze a fiamnak ne mutassam, hogy nagy a baj.

Kórházban…

Beértünk a kórházba, ott rögtön a vizsgálóba vittek minket és 24-es cukrot mértek neki, majd az osztályra kerültünk, ahol már tudtam, inzulint kell kapnia, mert igazolódott a diabétesz. Nagyon rossz volt tudni, hogy ezzel kell együtt élni, cukorbeteg lett a gyermekem és nem tudják meggyógyítani.

A nővérek sok segítséget és erőt adtak. Tudtam gyorsan össze kell szedjem magam a nagy sokk és tragédia után. Hála az égnek a férjem ott volt mögöttem és mindenben segített.

Ott álltam a hároméves cukorbeteg gyermekem előtt, akinek el kellett mondjam, hogy mi fog vele történni.

A bizalma felém már akkor is mindennél fontosabb volt nekem, ezért mindig elmondtam neki, hogy megyünk szurira, az fájni fog, sírni sírhat, de ne hisztizzen és kértem, hogy ne ficánkoljon. 

Amikor a nővérke az osztályon szólt, hogy vigyem a vizsgálóba, mert labort kell csinálni, annyira büszke voltam rá, mert nem kellett, hogy lefogják. Az ölembe ülve a lábaimmal átkulcsolva fogtam és csak a könnyei folytak, de egy hangja sem volt. Majd infúzióra akarták tenni, de mondtam, hogy nincs gond az ivással, sokat iszik, kaptunk egy kancsó folyadékot és mondták, ha látják, hogy szépen iszik, akkor nem kell az infúzió.

Jött az orvos megvizsgálta és elmondtuk neki, hogy hogyan kerültünk be és mi történt. Nagyon időben vagyunk, nem jók az eredményei, de az ionháztartása nincs szerencsére felborulva. Persze amit mondott az annyira nem esett jól és azt éreztem, hogy a világ ellenem van.

Azután jöttek a kérdések

„Miért az én gyermekem? És miért nem én? Biztos valami tévedés van, nem is cukorbeteg!”

A másik félelmem az volt, hogy amikor ez kiderült, akkor már terhes voltam a második gyermekünkkel és jött a félelem is, hogy:
„Mi van, ha ő is cukorbeteg lesz?”  „Mi van, ha elvetélek a sokk miatt?” – de a védőnőm folyamatosan nyugtatott, hidd el, ha az oda jól feltapadt, akkor minden rendben lesz. Félve mentem mindig a mosdóba – „Mivel fogom szembe találni magam?” –  és, „Mi lesz akkor a másik gyermekemmel, akinek most nagyon nagy szüksége van rám.”

Csézáné Losits Andrea