Főmenü

A kórházi óvónő is gyógyít

kórházi óvónő

Milyen ma betegnek lenni a Heim Pál Gyermekkórházban?

Biztosra veszem, Önök közül kedves olvasók a legtöbben most felkapják a fejüket és rögtön így reagálnak a címet olvasva: „Ostobaság ilyet kérdezni – egyértelmű, hogy betegnek lenni rossz dolog!”
Akkor ugyanis itt fáj, ott szúr valamink, a vérvétel, az infúzió kellemetlen, az altatásból sem mindig ébredünk fel mellékhatás nélkül és talán a legrosszabbról – a műtétekről és azok következményeiről még nem is beszéltünk (csövek, szondák, gipszek és még sorolhatnám).

De ha már úgy hozta a sors, a gyógyulás érdekében átmenetileg kórházba kell vonulni.
Abban az esetben, ha a gyógyítás egy szépülő, átépülő és korszerűsödő kórházban történik – ahol a gyermekek, és akad már több olyan betegosztály, ahol a szülők kényelmét, komfortérzetét is biztosítva folyik az ellátás -, akkor, úgy hiszem mégiscsak átgondolandó a címben feltett kérdés.

A rideg, vakítóan fehér csempés, klórszagú folyosók, vaságyas szobák és merev kórházi szabályok világával ellentétben ma látunk itt:

– macis, nyuszis, cicás, elefántos… függönyöket;
– mesefigurás falfestményeket;
– üvegfestéssel díszített, tarka folyosókat és kórtermi ablakokat;
– korszerűbb, színesebb bútorokat;
– a szobákban televíziót, számítógépet;
– játszósarkokat – a különböző korosztályok igényeinek megfelelő játékokkal felszerelve stb.

Ezen felül a látogatási idő is korlátlan. Az, hogy a beteg gyermeknek jót tesz, ha vele vannak hozzátartozói, bizonyított dolog. Sajnálatos tény azonban, hogy akadnak olyan gyermekek is, akik szinte örülnek, hogy kórházba kerültek, sőt olyanok is, akik haza sem akarnak menni. Valószínű azért, mert itt jobb helyzetben vannak, mint otthon (pl. rendszeresen kapnak enni, fürödhetnek, játszhatnak kedvükre…). Valamint nemcsak a testüket gyógyítják, hanem a lelküket is ápolják: odafigyeléssel, törődéssel, szeretettel. De szerencsére nem ezek a gyermekek alkotják a betegek többségét. Az „átlag” gyermekeknek azért egy kicsit problémásabb az ittlét. Ők többnyire nehezebben birkóznak meg a tudattal, hogy kórházba kerültek, hogy kiszakadtak az otthon biztonságából, hiába vannak itt velük hozzátartozóik. Nekik ez nem elég, kell még valami más is. Szükségük van plusz kapaszkodókra! – ezért lelki egészségük karbantartására még nagyobb gondot kell fordítanunk.

A teljes értékű élethez a lelki egészség ugyanúgy, vagy talán még jobban hozzátartozik, mint testünk egészsége!

Nézzük meg egy kicsit részletesebben, mit is jelent a lelki egészség a gyermeki fejlődés egy-egy szakaszában.
Az egészséges lelkű, jól fejlődő kisgyermek:

– szeret játszani, és mesét hallgatni;
– mindennek tud örülni, csak legyen, aki visszamosolyog rá;
– fantasztikus tempóban tanul, hihetetlen mennyiségű ismeretet sajátít el viszonylag rövid idő alatt – elsősorban tevékenységek és a felnőttek vagy idősebb társai utánzása révén;
– többnyire nem szeret egyedül lenni, valami társra mindig szüksége van;
– akkor érzi magát biztonságban, ha maga közelében tudja szüleit, hozzátartozóit.

IMG_169611A „kiskamasz” – azonban már nem ilyen. Az ő egészséges fejlődéséhez más kell:

– már nem vonzza annyira a mese, helyette inkább a kalandos történetek, a nagyemberek, hősök, akiknek a helyébe bele tudja képzelni magát;
– folyton tenni szeretne valamit;
– tele van energiával;
– megválogatja barátait;
– gyakran verseng, meg akarja mutatni másoknak, hogy ő nem „akárki”.
A kamasz – megint más:
– szeret bezárkózni, egyedül lenni;
– szeretné megérteni a világot és önmagát;
– tele van elhatározásokkal;
– nagyon tud szeretni, de utálni is.

Szélsőségek kora a kamaszkor: a nagy barátságok és a nagy összeveszések kora.

A türelmetlen sietések és a hosszú semmittevések jellemzik. A kamasz akkor egészséges lelkű, ha ilyen.
A fent leírtakat kiemelt szempontként kezeljük a gyermekek megismeréséhez, a folyamatos kontaktustartáshoz, az együttműködéshez, ahhoz, hogy minden gyermekkel korának megfelelően tudjunk bánni itt a kórházban is.

Továbbá ennek függvényében olyan kórházi élet megteremtésén fáradozunk, melyben kicsi és nagy egyaránt úgy töltheti napjait, hogy nem kerül válsághelyzetbe miatta. Nem lesz búskomor, nem tiltakozik némasággal, nem evéssel, nem pisil be, nem kell pszichológushoz vinni a későbbiekben – hanem jó emlékekkel tér haza.

Hallom ismét Önöket, tisztelt olvasók! – „Mit lehet egy kórházból jó emlékként hazavinni?”

– Például azt, hogy jól felkészült, figyelmes, netán humoros doktor nénik, doktor bácsik, ápolók gyógyították meg, vették körül. Nemcsak szúrták és kötözték, hanem dajkálták, simogatták, segítették, ha kellett (olykor még a video- és számítógépes játékok kezelésében is).
– A humor, mint tudjuk, a gyermekek között igen kelendő árucikk. Ezért szólni kell még a bohócdoktorokról, akik a hét egy-egy napján felbukkanva úgy „gyógyítanak”, hogy egy kis tréfával fűszerezett vidámságot csempésznek (no meg cukrot, lufit, matricát „varázsolnak”) az olykor-olykor azért elszontyolodó gyerkőcöknek.
– Ugyanezt teszi a „gitáros-lány” is. Ő hol andalítóan lágy, hol pedig vidám dallamaival, meséivel (melyeket kérni is lehet) lopja be magát a gyermekek és a szülők szívébe egyaránt – így segítve a mielőbbi gyógyulást.
– A legtöbb „kézzelfogható jó emléket” azonban tőlünk, óvónéniktől vihetik haza a gyermekek (bábot, rajzot, gyurmafigurát stb.).

A kórház új szolgáltatásaként, most már több éve vesszük ki mi is a részünket a mindennapi gyógyító munkából.

Mi nem óvodába járunk dolgozni, mint más óvónők, a mi munkahelyünk a kórház.
Tanárok és tanítók ugyan már régebb óta dolgoznak eredményesen a kórházi osztályokon, de úgy gondolom, a gyermekek érzelmi életével, lelki egyensúlyuk megteremtésével behatóbban mi tudunk foglalkozni.
Jelenlétünkkel és a gyermekekkel való különféle foglalkozások során tudatosítjuk bennük, hogy ők is ugyanolyanok, mint kórházon kívül lévő társaik és mi azért vagyunk, hogy ezt az időszakot sikeresen átvészeljék.

Éppen ezért nemcsak a kicsiket próbájuk megnyerni, lefoglalni és elterelni – ez teljesen tematikus, pedagógiai programunk szerint történik -, hanem a nagyobbakat is, sőt a szülők bevonását is feladatunknak tekintjük.
Meglepő, de a tini fiúk és lányok azok, akik szívesen kitárulkoznak, kiöntik szívüket. Ilyenkor átbeszéljük a problémáikat, megpróbálunk megoldásukra ötleteket adni – de olykor úgy látjuk, az is elég segítség, ha meghallgatjuk őket.

IMG_1706Célunk tehát: szeretni, vigasztalni, bátorítani – mégpedig oly módon, hogy:

– érzelmi támaszként a gyermekek mellett állunk;
– ötleteket adunk, élményeket nyújtunk és sikereket biztosítunk;
– lehetőséget teremtünk úgy a játékra, hogy abba a gyermekek teljesen bel tudjanak merülni és félelmeiket, szorongásaikat, indulataikat, érzelmeiket, de álmaikat és vágyaikat is ki tudják élni, ki tudják játszani magukból;
– ugyanúgy többféle más tevékenységgel is „megkínáljuk” őket.

Próbálunk mindenkit bevonni, aktivizálni betegségének, sérülésének megfelelően. Még a szigorúan fekvésre kényszerült vagy infúzióra kötött, netán egyik vagy mindkét kezére sérült stb. gyermeknél is megtaláljuk a módját, hogy a művészetek segítségével (festés, gyurmázás, meseírás, dalkomponálás stb.) kifejezhesse önmagát;

– képességfejlesztő munkánk során pedig nemcsak a részképességek fejlesztésével foglalkozunk, hanem esetenként küzdünk a valamilyen oknál fogva nehéz körülmények között, esetleg periférián élő, kiszolgáltatott, fejlődésben elmaradott gyermekek bizonyos szintű felzárkóztatásáért is.

Annak igazolására, hogy aktivitás mellett jobb a gyógyulás esélye, álljon itt két közismert szakember véleménye:

„ A beteg gyermeknek szüksége van kreatív és konstruktív erőire, hogy fejlessze képességeit és ezzel is erősítse védekezését. Fontos, hogy a gyermek naponta megélje erőinek növekedését…” (Polcz Alaine)
„ A gyermek jobban tudja függetleníteni magát a traumától, ha kreatív megoldásokat talál: rajzol, figurát gyárt, dalt dúdol.” (Bakó Tihamér)

Végül következzen néhány idézet a szülőktől és a gyermekektől is, melyek talán még meggyőzőbben bizonyítják, hogy mennyire szükség van az ilyen jellegű „kiegészítő gyógymódra”:

– „Nem is tudom mit csináltam volna vele a műtétig!”
– „Már nem is baj, hogy kivették a mandulámat!”
– „De anyu, maradjunk még!”
– „Milyen jó, hogy tetszettek jönni, már nem is tudtam, mit kezdjek magammal!”
– „El is felejtettem, hogy kórházban vagyok!”
– „Ha minden nap lenne ilyen foglalkozás, nem unatkoznánk egy cseppet sem!”
– „Jé, már nem is fáj a kezem!”
– „Azért mész más gyermekekhez, hogy ők is örüljenek?”

Mindezek ismeretében kedves olvasó remélem most már ön is úgy gondolja: nem is olyan rossz itt a kórházban!

Cibulka Gáborné