Főmenü

Pszichológiai konzílium – együttműködés a betegek gyógyulásáért

pszichológiai konzílium

Utolsó frissítés:

Klinikai Pszichológiai Szakambulanciánk az ambuláns betegellátás mellett rendkívül nagy számban lát el a kórház más osztályai felől érkező konzílium kéréseket.

A hatékony betegellátásban kiemelten fontos szereppel bíró pszichológiai konzílium 

azonban számos kérdést, olykor kifejezett ellenérzést ébreszt a gyermekükért aggódó szülőkben:

Miért van szükség erre? Nem hiszik el, hogy tényleg fáj a feje?

Számukra szeretnék segítséget nyújtani, bízva abban, hogy a cikk végére tájékozottabbá válnak az együttműködésen alapuló betegellátásban.

A pszichológiai konzílium gyors és pontos feltérképezést igényel a szakembertől.

A gyermekkel és lehetőség szerint a szülővel együttesen folytatott beszélgetés célja annak eldöntése, hogy a beteg tüneteinek hátterében feltételezhető-e lelki tényezők szerepe, illetve, hogy szükséges-e további pszichodiagnosztikai kivizsgálás.

A pszichológiai konzíliumra alapvetően háromféle módon kerülhet sor.

1. A leggyakoribb esetben az adott kórházi osztályon

(gasztroenterológia, bőrgyógyászat, ortopédia…stb.) a gyermeket kezelő orvos kérése a pszichés kivizsgálás. Fontos kiemelni, hogy a pszichológiai exploratív beszélgetés nem, mint az organikus kivizsgálást helyettesítő módszer jelenik meg. A kezelőorvos a betegfelvételét követően elvégzi a szükséges orvosi vizsgálatokat, majd figyelembe véve az eredményeket illetve a panasz mértékét dönt arról, hogy szükségesnek véli-e a gyermek pszichés vizsgálatát.

Az esetek egy részében negatív laboreredményekkel találkozunk, mely az úgynevezett szomatoform tünetképződés lehetőségét veti fel. A gyermek például nagymértékű hasfájásról vagy fejfájásról panaszkodik, melynek hátterében mind az organicitás, mind a színlelés, akaratlagos előidézés kizárható. A gyermeknél a lelki eredetű probléma valamilyen testi tünetben nyilvánul meg, a segítségkérés „testbeszéddel” működik.

2. Az esetek másik felében pszichoszomatikus betegségek kerülnek előtérbe,

ahol valódi szervi eltérés kimutatható (pl.: asthma bronchiale, colitis ulcerosa, psoriasis), ám tudományosan igazolt, hogy mind a betegség kialakulásában mind lefolyásában kulcstényezőként jelenik meg a stressz, a korábban átélt pszichésen megterhelő életesemények, és egyéb egyéni és családi pszichés tényezők. A lelki faktorok feltárása és feldolgozása jelentős javulást idézhet elő a szenvedést okozó tünetekben. Ezekben az esetekben a leghatékonyabb kezelési tervben egyaránt megjelenik a szomatikus terápia illetve a pszichoterápia (egyéni és/vagy családterápia).

A pszichológiai konzíliumok másik csoportját azok a krónikus betegségek (pl.: diabétesz mellitus, cisztás fibrózis) képzik, melynek ellátási protokolljába be van építve a klinikai szakpszichológus bevonása. Ilyen esetekben nem (csupán) az orvos szakértelme, vagy az elvégzett szomatikus vizsgálatok eredménye dönt, hanem maga a diagnózis teszi „kötelezővé” a pszichés megsegítést.

A betegség elfogadása, az együttműködés kialakítása, az életminőség javítása, mind fontos pszichológusi feladatot képez. A gyermekkori cukorbetegség esetében például rendkívül nagy jelentősége van a gyermek és a család együttműködésének. A nem megfelelő „betegmagatartás”, a be nem tartott orvosi előírások súlyos, életveszélyes állapotot eredményezhetnek. Tapasztalataink szerint sokszor a családi feszültségek vagy a serdülőkori lázadás veszélyesen „megválasztott” eszközévé válhat a diéta vagy a gyógyszerszedésének be nem tartása, mely mindenképpen pszichológusi segítséget igényel.

3. Végül, a konzíliumok harmadik formájába azok az esetek tartoznak, ahol a kezelőorvos a gyermek szomatikus – és orvosilag alátámasztott – tünetei mellett egyéb, a klinikai pszichológia kompetenciakörébe tartozó szimptómát vél felfedezni,

illetve amikor a gyermek szomatikus ellátása akadályoztatva van pszichés tényezők által. Előbbi esetre példa lehet az a gyermek, aki sikeres sebészeti beavatkozáson esett túl, ám a kezelőorvos figyelmét felkelti szokatlanul visszahúzódó magatartása, éjszakai bepisilése, az ételek elutasítása. Utóbbira pedig az a gyermek, akinek nagymértékű szorongásából eredő dühkitörése lehetetlenné teszi, hogy a szükséges vérvételt elvégezhessék. Ilyen esetekben természetesen a tájékozódó beszélgetésen túl azonnali terápiás beavatkozásra kerül sor.

A pszichológiai konzíliumok egyik esetében sem vitatjuk a gyermek (és a család) valódi szenvedését, illetve amennyiben fenn áll, a szomatikus érintettséget sem. A célunk, hogy a kórházba érkező gyermekeknek a legkomplexebb ellátást nyújtsuk és amennyiben pszichés tényezők szerepe meghatározható a betegségük kialakulásában, fenntartásában, vagy lefolyásában, akkor szakszerű pszichoterápiás ellátás megkezdését biztosíthassuk. Az együttműködés nem csak a kórház különböző osztályain dolgozó szakemberekkel kiemelten fontos, hanem a gyermekek hozzátartozóival is, akikkel közös célért dolgozunk, a gyermek mielőbbi gyógyulásáért.

Czakó Szandra