Vajon tényleg rossz a gyerek?

Csak ha figyelembe vesszük a gyermekek szükségleteit, fejlődésmenetét, akkor beszélhetünk arról, hogy vajon tényleg rossz-e a gyerek. Ha ezt megfontoltuk, akkor lehet elgondolkozni, hogy hogyan lehetne könnyebbé, elviselhetőbbé tenni a „folyton nyüzsgő, folyton beszélő” gyereket a felnőtt számára, illetve a felnőttet a gyerek számára.

Az anyának nehéz a dolga, mert:

• nincs egy perc békessége, a gyerek nyüzsög, folyton nyúzza valamiért, folyton nyafog,

• rettegni kell, hogy kárt tesz magában vagy a holmik között,

• nem fogad szót,

• nem lehet a lármát kibírni.

Nehéz a gyereknek, mert:

• egész nap veszekszenek vele,

• édesanyja mindig haragszik,

• sohasem teheti azt, amit akar,

• édesanyja mindig szabadulni akar tőle,

Folyton azt hallja, hogy rossz gyerek.

Ha valakiben felmerül, hogy rossz a gyereke, vizsgálja meg, hogy valóban úgy van-e. Előfordul, hogy azt gondoljuk, hogy rossz valamelyik háztartási gépünk, pedig csak nem tudunk vele bánni, vagy csak meg kellett volna olajozni. Mi pedig dühöngtünk, ráncigáltuk, és ezzel még jobban elrontottuk. Gyakran van ez így a gyerekkel is.

Három dolgot kell megvizsgálnunk:

• Nem azért mondjuk-e rossznak a gyereket, mert viselkedését nehezen bírjuk?

• Nem követelünk-e tőle olyat, ami csak hosszas nevelés után fejlődhet ki? Nem vetünk-e a szemére olyan tulajdonságokat, melyek egy felnőttnél tényleg csúnya hibák, de gyerekeknél nem azok? Pl. önzés, irigység, hazugság.

• Mennyire vagyunk mi magunk hibásak a gyerek rosszaságában? Mennyire vadítottuk el mi magunk, mennyire visszük bele mi magunk a rosszaságba?

Az anya részéről elhangzó panaszokból:

I. 1. Nyüzsög, nem marad nyugton, ezzel agyonidegesíti a környezetét.

Egyszerűen szüksége van a sok mozgásra, muszáj a funkciókat gyakorolnia. Ha megakadályozzuk ebben, testi fejlődése látja kárát. (A sok betegeskedés például nemcsak azért veti vissza a gyereket, mert a betegség árt neki, hanem azért is, mert nem mozoghat annyit, mint egészséges kortársai.)
Mi vagyunk a felnőttek, nekünk kell egyrészt biztosítani a megfelelő mozgáslehetőséget számára, másrészt nekünk kell uralkodni magunkon, hogy természetes magatartását el tudjuk viselni. A kor előrehaladtával megfelelő mozgáslehetőség biztosítása mellett egyre hosszabb időre elvárhatjuk, hogy csendben maradjon. Célunk kétségtelenül az, hogy a növekvő gyerek huzamosabban és elmélyültebben tudjon ugyanazzal a dologgal foglalkozni. De itt sem feltétlenül a tétlenül üldögélésről van

szó!

2. Zaklat, folyton azt szeretné, ha játszanék vele, öltöztetném, mesélnék neki, tehát körülötte ugrálnék.

Miért nem tud kicsit békén hagyni? Olyan rossz ez a gyerek!

a) Megszokta, hogy egészen 2-2,5 éves koráig folyton körülötte voltunk, minden igényét kielégítettük, most nehéz tudomásul vennie, hogy ez már nem így van.

b) A gyerek nagyon szereti anyját, kevesli az együtt töltött időt.

c) A gyerek megérzi, hogy édesanyja le akarja őt rázni, és ez megrémíti. Még görcsösebben kapaszkodik, még jobban követelőzik, és ezzel még elviselhetetlenebb lesz.

Ha a gyerek megkapja azt a biztonságot, hogy édesanyja is szeret vele együtt lenni, szeret vele játszani, sétálni, akkor sokkal kevésbé erőszakoskodik olyankor, amikor az anyjának erre nincs módja. Ha a gyerek tudja, hogy naponta van olyan időszak, amikor a szülő teljes figyelmét rá fordítja, akkor kevésbé fogja nyúzni.

II. A megvizsgálandó dolgok második pontja, hogy ugyanazt jelenti-e valamilyen tulajdonság a gyermeknél, mint a felnőttnél?

Önzés: Felnőttnél nehezen elviselhető tulajdonság, a gyereknél szinte törvényszerű a fejlődés kezdetén. A másik helyzetébe való beleélési képesség csak nagyon lassan alakul ki.

Irigység: A legtöbb felnőtt is irigykedik, ha a másiknak többje van, mint neki. Csak a felnőtt tudja, hogy az irigység olyan tulajdonság, amit el kell titkolni, uralkodni kell magán. A kisgyermek nemcsak a másik tárgyait, javait irigyli, hanem a kisebbel való fokozott törődést, gyöngédséget is. Ugyanekkor azonban még alkalmatlan belátásra, illetve az indulatain való uralkodásra.

Hazugság: Legjobb, ha kisgyermekkel kapcsolatban ezt a kifejezést nem is használjuk, hiszen nem is hasonlít ahhoz, amit felnőttnél ennek nevezünk. A gyerek sokszor nem mond igazat, mert:

1. rosszul figyeli meg a dolgokat,
2. rosszul emlékezik rájuk,
3. könnyen befolyásolható (például: az „Ugye láttad?” kérdésre rávágja, hogy látta.),
4. zavarosak a fogalmai (például tegnap csónakáztunk – jelentheti az előző évet),
5. gazdag a képzelete, szereti a mesét, nem is látja az igazmondás jelentőségét (a felnőttek is mesélnek neki, miért ne mesélhetne ő is a felnőtteknek?),
6. a kisgyermeknél a vágy nagyon könnyen összemosódik a valósággal (ha valamit nagyon szeretne, hogy megtörténjék, akkor már el is képzelte, hogy megtörtént; ha nagyon szeretne valamit meg nem történtté tenni, akkor el is hiszi, hogy nem történt meg – olyan erősen képzeli, hogy már maga is hisz benne).

Ha valami bajt okozott, nemcsak a felnőttekkel, hanem önmagával is szeretné elhitetni, hogy a baleset nem történt meg, ő ártatlan benne. Persze ez a valótlanság már nagyon közel áll ahhoz, hogy a gyerek valóban le akarja tagadni az igazságot. Valamit elkövetett, fél, hogy megbüntetik, menekülni próbál. Nem is gondolja át a menekülés útját, egyszerűen keresi a legközelebbi kijáratot.

Ugyanilyen gyermekszemmel kell megítélünk azt is, amit a felnőttek lopásnak neveznek.

A gyerek mohó, mindent, amit szeretne, rögtön szeretné. Vágyai nem, vagy nehezen tűrnek halasztást. Nincs elég akaraterejük a vágyaik leküzdéséhez, nincs is igazi fogalmuk az enyém/tiédről, nem érzik az eltulajdonítás erkölcsi súlyát. Mind a kisgyermekkori hazugság, mind az ún. lopás esetében fontos, hogy jelezzük, hogy helytelen dolgot követett el, de nem szégyenítsük meg! Biztosítsuk arról, hogy továbbra is bízunk benne, és még magunkban se vonjuk le messzemenő következtetéseket.

III. Mi a saját részünk a gyerek úgynevezett rosszaságában?

Mennyire fokoztuk fel az eddig megismert, helytelenül „rossznak” minősített gyermeki tulajdonságokat valódi rosszasággá, mennyire neveltük félre mi a gyereket?

Elronthatjuk a gyereket, ha nem úgy bánunk vele, ahogy az a nevelés követelményeinek megfelel, hanem hangulatváltozásainknak megfelelően. Például: pici korában mindent megengedünk neki, azután egyik napról a másikra azt kívánjuk tőle, hogy most már értelmes nagy gyerekként viselkedjen.

Mi tesszük „rosszá” a gyereket akkor is, mikor már nagyobb korában teljesen következetlenek vagyunk vele (egyszer el akarunk menni – korán lefektetjük, máskor vendégek jönnek – későn fektetjük; egyszer nem jöhet be valamelyik társa, de ha éppen utunkban van a gyerek akkor inkább jöhet a társ stb.).

Ha mindig ugyanazok a megengedett és a tiltott dolgok, akkor a gyerek, bár vágyódni fog sok mindenre, ami elérhetetlennek látszik, mégis úgy fogja érezni, hogy ez a világ rendje, és eszébe sem jut tiltakozni ez ellen. De ha egyszer-kétszer másképp történik, rájön, hogy ki lehet harcolni, nyafogni a dolgokat – akkor elkezdődik a véget nem érő harc, nyafogás, toporzékolás. Ez se a gyereknek, se a szülőnek nem jó. A gyerek állandó bizonytalanságban van, hogy megkap-e valamit vagy sem; úgy érzi, hogy ki van szolgáltatva mások szeszélyeinek. A szülőnek pedig a folytonos békétlenség nehezíti az életét.

Rosszaságba kergetjük a gyermeket büntetéseinkkel, elsősorban a veréssel. Az a gyerek, akit vernek, kemény, dacos, hazudós lesz. A dühöt, az erőszakosságot itt a gyerek a példaként követett felnőttől látja.

Az igazmondásról is mi szoktatjuk le azzal, hogy különböző, általunk „kegyesnek tartott” hazugságokat hall tőlünk. Például egy kellemetlennek ígérkező programot fejfájásra hivatkozva mondunk le, és ezt a gyerek hallja. Ha előfordul, hogy a gyermeknek hazudunk, nem tarthatunk igényt igazmondására.

Rosszaságba kergetjük a gyereket, ha türelmetlenül, szeretetlenül, idegesen bánunk vele. Ilyenkor azt érzi, hogy alig bírjuk a jelenlétét. A gyereknek kimutatott szeretet kell: hogy édesanyja rámosolyogjon, megsimogassa, hazaérkezéskor azt lássa, nemcsak ő örül anyjának, hanem anyja is örül annak, hogy vele lehet.

Dr. Rigler Ilona