A különböző tudományágak, melyek az emberrel, a lélekkel, a lelki élet fejlődésével, vagy éppen a társdalom egészével foglalkoznak, régóta próbálkoznak a „normalitás – abnormalitás” fogalmának meghatározásával, annak tisztázásával.

A kérdés horderejét jól mutatja, hogy még az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO) is megalkotott egy erre vonatkozó fogalmat, a „lelki egészséget”.

Az általuk leírtak alapján az a személy tekinthető „normálisnak”, aki:

• önálló életvezetésre alkalmas,
• képességeinek megfelelő munkát végez,
• képes a boldogság, öröm, elégedettség átélésére,
• a társadalomba sikeresen beilleszkedik, életét másokkal együtt közösségi, társadalmi céloknak megfelelően éli.

A szakemberek számos más kritériumot is megfogalmaztak az előbb felsoroltakon kívül:

például az önelfogadást; a megfelelő önértékelést; az érzelmi függetlenséget; az önmegvalósításra való törekvést; a produktivitást, stb. A meghatározások közös jellemzője, hogy a normalitás, vagy a lelki egészség nem csupán a betegség hiányát jelenti, hanem annál sokkal összetettebb.

További hasonlóság, hogy a meghatározások a normalitást az alkalmazkodással szinte szinonim fogalomnak tekintik, vagyis alapvetőnek tartják azt, hogy a „normális” ember megfelel a társadalmi követelményeknek, a többi ember számára érthető és elérhető, és betartja a társadalom írott vagy íratlan szabályait.

És akkor mi az, ami nem normális, vagy abnormális?

Régebben azt gondolták, hogy a társadalmi beilleszkedés valamilyen zavara jellemző a nem normális egyénekre, vagyis a személy és környezete közötti dinamikus egyensúly megbomlása, ami vezethet antiszociális életvezetéshez, vagy az önálló életvezetés képtelenségéhez.

A rendellenes mentális működés meghatározásához alkották meg a 4D kritériumrendszert:

• deviáns (a megszokottól eltérő, szélsőséges, szokatlan)
• distresszt-keltő (kellemetlen, nyugtalanító)
• diszfunkcionális (bomlasztóan hat az egyén, társadalom hétköznapjaira)
• dangerous (önmagára, vagy környezetére veszélyes)

DE azt soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy a normalitás-abnormalitás fogalma mindig függ az adott kontextustól, vagyis attól a közegtől, amiben a személy él.

Így tehát befolyásolja az adott kor, amiben él, a kultúra, vagy társadalmi berendezkedés, illetve az ennél sokkal kisebb közösségek is, melynek az egyén része, mint például egyes szubkultúrák, vagy maga a család.

Vegyünk szemügyre egy nagyon extrém példát: tegyük fel, hogy egy ember olyan dolgokat észlel, hall, vagy lát, amik mások számára nincsenek jelen, vagyis hallucinál. Hogyan vélekedünk erről?

Egyes törzsi közösségekben az ilyen személyeket nagyra becsülik, és úgy vélik, hogy képességei révén kapcsolatot tud teremteni a túlvilággal, és kommunikál a szellemekkel. Ő lehet a törzs egyik vezetője, az istenek hírnöke, és még az is elfogadott, hogy bizonyos módokon (akár hallucinogén hatású növények, drogok, vagy meditáció) transzba helyezze magát.
Ugyanezt a jelenséget a középkorban Európa szerte a démoni megszállottság jelenként értelmezték. A „gyógyítási” módszerek kíméletlenek voltak, és nagy százalékuk halállal végződött. Rosszabb esetben azonnal máglyára vetették azt, akinek a legenyhébb tünetei voltak.
A mai orvostudomány azt gondolja, hogy a hallucinációk megjelenésének hátterében bizonyos agyi folyamatok felborulása játszik szerepet, és gyógyszeres kezeléssel viszonylag hatékonyan kezelhetőek ezek a tünetek.

A pszichológia újonnan bontakozó ágazata, a fejlődési pszichopatológia szintén ezekre a kérdésekre keresi a választ, az eddigiektől eltérő, azokat ötvözni igyekvő, új szemléleti keretben.

Abból indulnak ki, hogy mindig a társadalom határozza meg azt, hogy mik a kívánatos, elfogadott viselkedésformák, azonban ez kultúránként, csoportonként, és időben is folyamatosan változik.

Gyermekek esetében ez még kifejezettebb, hiszen az ő fejlődésüket, vagy viselkedésüket szinte mindig a felnőttek (szülők, rokonok, pedagógusok) minősítik, és csak nagyon ritkán van betegségtudatuk.

A fejlődési pszichopatológia alapvető elképzelése az, hogy nincs éles határvonal a normális és abnormális fejlődés között, és ahhoz, hogy a kialakult problémás viselkedést megértsük, elengedhetetlen az egészséges fejlődés fázisait minél alaposabban feltérképeznünk.

Az egészséges fejlődésmenet több területből adódik össze, mint például: genetikai hatások, a központi idegrendszer érettsége, családi körülmények, társas kapcsolatok, és még hosszan sorolhatnánk. A fejlődési pszichopatológia nézetei szerint a problémás, vagy patológiás viselkedés nem más, mint egy alkalmazkodási folyamat végeredménye. A fejlődés során, ahogy a gyermek egyre nagyobb lesz, újabb és újabb helyzetekhez, elvárásokhoz, kihívásokhoz kell tudnia alkalmazkodni – és ez a tanulási folyamat gyakorlatilag egész életünket végigkíséri. A problémás viselkedés akkor alakulhat ki, ha a gyermek, kamasz, vagy akár felnőtt a legjobban próbál alkalmazkodni a nem optimális környezethez. Abban a bizonyos helyzetben, vagy időszakban az általa kialakított viselkedés akár megfelelőnek is tűnhet, de a későbbiekben, amikor más körülményekhez kell alkalmazkodni, akkor kimondottan káros hatásai is lehetnek. Minél tovább maradnak fenn ezek a nem jó stratégiák alapján kidolgozott viselkedési formák, annál nehezebb lesz őket a későbbiekben korrigálni.

Véleményük szerint a normális-abnormális dimenziót úgy kell elképzelni, mintha egy számegyenes, vagy kontinuum két végpontja lenne, és a végpontok közötti szakaszon rengeteg variáció helyezkedik el.

Ezek a variánsok sokban különbözhetnek egymástól, ugyanakkor rengeteg hasonlóságot is felfedezhetünk, de a sokszínűség mindenképpen jó, és hasznos. Egyes viselkedésformák önmagukban nem értékelhetőek patológiásnak, megjelenésükkor nem gondoljuk automatikusan azt, hogy a személy beteg, de fontos megértenünk azt a környezetet, és azokat a hatásokat, amiben az adott viselkedés megjelent – ide értve a kultúrát, a társadalmi elvárásokat, a családi rendszert, valamint az egyéni jellemzőket (például nem, életkor, egyéni fejlettségi szint, kognitív és nyelvi funkciók érettsége, stb.).

Gauland Edina

Fotó:
pixabay.com/Alexas_Fotos
pixabay.com/lightstargod

Felhasznált szakirodalom:
A pszichiátria magyar kézikönyve – Füredi János, Németh Attila, Tariska Péter – Medicina kiadó, 2003
A lélek betegségei – Ronald J. Comer – Osiris kiadó, 2005