A gyermekterápia nagyon fontos résztvevői a szülők.

Amikor eljön egy család a rendelőbe, akkor nem a gyereket „szereljük meg”, hanem egy közös munka kezdődik a gyerek, a szülő és a pszichológus együttműködésével. A szakember rendelkezik egy általános tudással, tapasztalattal hasonló korú gyerekekről, és azzal az előnnyel, hogy kívülről lát rá a család helyzetére. De a saját gyermekét az anya és az apa ismeri legjobban.

Sokan félve jönnek az első interjúra, mert azt gondolják, hogy a pszichológus majd „jól megmondja”, hogy mit csinálnak rosszul, és miattuk van valamilyen problémája a gyereküknek. Hiszem, hogy az adott pillanatban minden szülő igyekszik a kapacitása és lehetősége szerinti maximumot adni a gyermekének. Soha nem hibást keresünk! Azon gondolkodunk, hogyan lehet a legjobban segíteni a gyereknek az adott körülmények között.

A szülők és a pszichológus közös munkája, hogyan is néz ki ez a közös munka:

Én azt szoktam kérni, hogy első alkalommal (14 éves kor alatti gyereknél) csak a szülők jöjjenek el egy beszélgetésre. Így nyugodtan át tudjuk gondolni, hogy miben kérnek segítséget. Előfordul, hogy két alkalmat is szánunk arra, hogy beszéljünk a családról, és a gyermek életének fontos eseményeiről.

Kicsi gyereknek sokszor nem is kell eljönnie, a távollétében gondolkodunk a helyzetről. Szoktuk mondani, hogy olyan, mintha a gyerekek hallgatóznának a megbeszéléseken, mert néha már a megbeszélések után változik a gyerek viselkedése. Pedig még senki nem csinált vele semmit. De az biztos, hogy ha a szülő a beszélgetések nyomán másképp tud a gyermekére nézni, elfogadással tud lenni felé, akkor ennek nyomán a gyerek is változni fog.

Az első interjú után 3-5 alkalommal szoktam a gyerekekkel ismerkedni. Ilyenkor játszunk, rajzolunk, teszteket veszek fel. Elsődleges célom, hogy biztonságban érezze magát a gyerek, ezért amíg szükséges, addig szülővel együtt jönnek be a szobámba. Ez a diagnosztikai szakasz, ami után újra leülök a szülőkkel. Visszajelzem a tapasztalataimat és általában sok új kérdés születik bennem a gyerekkel töltött idő alatt, amiről megint közösen gondolkodunk.

Ha egyéni terápia indul a gyerekkel, annak is szerves része a rendszeres szülőkonzultáció.

Hiszen a szülő, a család a gyermek elsődleges környezete. A családot egy dinamikus rendszerként tekintjük a pszichológiában. És ha ennek a rendszernek bármelyik tagja változik, az hat a család minden tagjára.

Ez egy nagy lehetőség! Ha akárcsak az egyik szülő is lép valamit, változtat az életén, változtat a viselkedésén… szóval foglalkozik valamilyen módon a lelkével, az hatni fog a gyerekre.

Például:

– Ha a szülők megtanulnak relaxálni, ez többféle csatornán keresztül segíteni fog a gyereknek is ellazulni. Anélkül, hogy direkt módon bármit csinálnánk a gyerekkel.

– Nagy segítség a gyermekünknek, ha megtaláljuk az utakat saját szorongásunk kezelésére, és ezáltal a szorongás egyre kevésbé irányul a gyerek felé. (Mert hat rá a szorongásunk, akkor is, ha „nem mutatjuk”)

– Megtanuljuk valóban látni gyermekünket, ahelyett, hogy a félelmeink, a társadalmi nyomások (iskolai jelzések), saját gyerekkori élményeink… befolyásolnák, hogy mit veszünk észre, és hogyan reagálunk.

Most lássunk néhány gyakorlatban is kipróbálható ötletet.

Ehhez több helyen idézném Henning Köhler antropozófus gyógypedagógus nagyon szépen megfogalmazott gondolatait.

– Az első feladat, amit a szülőktől kérni szoktam, az a megfigyelés. Mielőtt bármit tennénk, érdemes alaposan, új szemmel, új szempontokkal a fejünkben megfigyelni gyermekünket. És ezt bizony gyakorolni kell. Mert nagyon nehéz úgy nézni a gyerekünkre, hogy félretegyük a feltételezéseinket, értékítéleteinket. Ne legyen a fejünkben a megfigyelés közben szemrehányás, elemzés, vagy a jövőre vonatkozó következtetés.

Megpróbálhatunk új részletekre figyelni: a gyermek arcvonásai, fejformája, testének arányai, tartása. Egy külön alkalommal koncentrálhatunk a légzésére, hangjára, arckifejezésére, gesztusaira. És persze a viselkedésére, reakcióira, alvási-evési szokásaira. Fontos, hogy miben ügyes, milyen témákat hoz fel a beszélgetések során, és mikor látjuk olyan igazán elengedettnek.
Talán nem is a tartalom lesz a fontos a megfigyelésből, hanem a gyermekre irányuló intenzív figyelem. És ha sikerül az „áhítatos odafordulás és belső csend” (Köhler, 2014, p109) állapotát megtapasztalnunk, akkor közelebb juthatunk gyermekünk valódi énjéhez.

– Minőségi idő: ez valóban nehéz manapság. De lehet ez az idő rövid, a minősége fontos, az érzés, a jelenlét. Segít, ha van ritmusa (minden héten, minden nap ugyanabban az időben).
Köhler szavaival: „naptári alkalmaktól függetlenül ajándékozza meg gyermekét. Ajándékozzon neki időt és odafigyelést, amikor meghitten kettesben lehetnek, távol a hétköznapok forgatagától. Szentelje ezt az órát és önmagát gyermekének, de ez ne pedagógiai szándékkal történjen: ajándékozás az ajándékozás kedvéért, szeretet a szeretet kedvéért.” „Nem kell, hogy a gyermek kiérdemelje ezeket az ajándékokat: méltó rájuk, pusztán azért, mert van. A gyermek elismerve érzi majd magát, és ez az érzés gyógyít.” (Köhler, 2014, p85)

– És végül egy képzeletgyakorlat: A képek sokszor segítenek a megértésben, hiszen a lelkünk képekkel, szimbólumokkal kommunikál. Képzeljük el este elalvás előtt gyermekünket. Például, amikor tombol, dacos. „Ha intenzíven belehelyezkedünk ebbe a képbe, akkor beleláthatunk a gyerekbe. Például meglátunk egy kalitkában páni félelemben repdeső madárkát.” (Köhler, 2009, p15)
Ebből származhat egy megértés, hogy a gyerek indulata mögött szorongás, félelem van. Ha gyakran alszunk el ezzel a képpel, akkor fokozatosan változhat a mindennapokban is a reagálásunk a gyerekre. Más lesz a hangunk, az érzéseink mellyel a problémás helyzetet kezeljük. És ezáltal segítünk a gyerekünknek.

Remélem, sikerült kedvet csinálnom a közös munkához, beszélgetéshez!     
Falus Judit

Felhasznált irodalom:

1. Köhler, Henning (2014): Rossz gyerekek pedig nincsenek, Szépnap könyvek, Szeged

2.Köhler, Henning (2009): Félénk, szomorú és nyugtalan gyerekekről, Szépnap Kiadó, Szeged