Már az sem érdekli, egyszerűen nem érdekli, ha megbüntetem! 

Gyakran érzik úgy szülők, hogy eszköztelenek. 

Gyerekük túl sokszor dacos, szófogadatlan és folyton visszabeszél. Mintha nem is érdekelné, mit kérnek tőle. Mindennapos viták vannak, ami az egész családnak nagyon fárasztó, de mintha senki nem tudna tenni ellene. A szülők, végső kétségbeesésükben egyre komolyabb büntetésekkel próbálkoznak, mire a gyerek még flegmább lesz, és még jobban eltávolodik családjától.

Mit lehet ilyenkor tenni? És különben is, miért alakult ez így?

A gyerekek egy része eleve nehezebb természetű. Velük sosem volt könnyű, mindig mindenen meg kellett küzdeni – talán valami veleszületett képesség deficit okozza mindezt. Lehet, hogy a figyelme gyengébb az átlagosnál, és könnyen elfelejt mindent, szétszórt. Vagy a szociális készségei gyengébbek, és sok helyzetet félreért. Vagy egyszerűen csak temperamentumosabb társainál, és nehezen kezeli az indulatait.

Ha gyerekünk 10-12 éves, az induló kamaszkorra is gondolnunk kell.

A hirtelen beinduló hormonális változások elfárasztják a gyerekeket, szétszórtak, kelekótyák lesznek, a korábban érdeklődő és együttműködő gyerekek figyelmetlenekké válnak, és kevés dolog érdekli őket igazán. Ilyenkor a szófogadatlanság sokszor csak feledékenység. Nem azért hagyja figyelmen kívül a kéréseinket, mert nem akarja megcsinálni, hanem mert máshol jár az esze, és elfelejti, mielőtt elkezdené.

Bármelyik eset áll fenn, biztos, hogy több türelemre és kitartásra lesz szükségünk szülőként, mint egy könnyen kezelhető gyerek nevelésénél. És hogy mit tegyünk?

Természetesen jó, ha vannak a gyerek életében jól kiszámítható keretek! Rugalmasan igazítva az életkorához és a képességeihez, de következetesen betartva! Az elfogadhatatlan viselkedésnek kell hogy legyen következménye! Bár 10-12 éves korban kicsit késő elkezdeni „megnevelni” egy gyereket, a kiszámítható kereteket már óvodás korban éreznie kell.

Ha a keretek megvannak, és eddig nagyjából jól működtek, akkor a következő lépés a veszekedések csökkentéséhez: kevesebb kritika és több jutalmazás. Amit már ezerszer elmondtunk, nem érdemes újra és újra elmondani, nem lesz többet hatékony. Helyette váltsunk szemüveget: ha olyat csinál gyerekünk, aminek örülünk, amit várunk tőle, akkor dicsérjük meg! Valahogy úgy kellene ezt, hogy eleve a rossz viselkedéssel kalkulálunk, és ha ez történik, nem reagálunk. Viszont ha mégis jól viselkedik, fejezzük ki örömünket!
Nem nagy dolgokat kell várni, mindennapos kis apróságokra gondolok: hogy nem vágta be maga után az ajtót, mikor megérkezett, vagy amikor kértünk valamit, kivételesen vita nélkül megcsinálta.

Ha ez a technika nem segít, akkor valószínűleg valami játszma zajlik köztünk és a gyerek között.

Vagyis a kimondott dolgok valójában nem azt jelentik, amit. Ilyenkor magunkon kell elkezdeni a változtatást. Mi is a valódi üzenete a mondatainknak? Tudunk örülni annak, ha a gyerekünk nem rossz? Milyen érzéseink vannak valójában gyerekünkkel kapcsolatban? Ha egy szülőnek nagyon konfliktusos volt az élete a saját kamaszkorában, sokkal nehezebb dolga lesz a gyereke kamaszodásával. Ilyen esetben a saját önismereti terápiánk sokat segíthet abban, hogy kezeljük jól kamasz gyerekünket.

Vannak olyan szülő-gyerek kapcsolatok, ahol a heves veszekedéseket érzelmes összeborulások váltják.

Ilyenkor lehet, hogy mindkettőt túlzásba visszük. Akár szeretjük, akár haragszunk rá, mindkétszer rosszul lőjük be a távolságot – túl közel engedjük magunkhoz, aztán túl messzire lökjük. Ha ezt érzi, mindkét oldalon változtatni kell: véget kell vetni a szoros érzelmes kibéküléseknek, és közben nem szabad a vitába sem fejest ugrani. Vissza kell állítani az egészséges szülő-gyerek viszonyt, hiszen gyerekünk nem a lelki társunk, és legjobb barátunk kell legyen.

Nekünk kell tudni jó szülőjének lenni!

Galambosi Elvira