Sok szülőtől, kamasz gyerektől kapunk olyan visszajelzést, hogy nem tudják, illetve beutalásuk előtt nem tudták, hogy valójában mivel is foglalkozunk.

Milyen is, mikor valami lelki betegséget, vagy lelki okokra visszavezethető testi betegséget, tanulási, vagy magatartásproblémát gyógyítanak. Úgy gondolták, kerülni kell minket, mert mi az őrültekkel, golyósokkal foglalkozunk, s aki a mi rendelésünkre kerül, azt azonnal jól „begyógyszerezzük”. Ennek a tévhitnek a megcáfolására egy volt betegünk levelét szeretném mellékelni, úgy gondolom, sok kételyt segít eloszlatni.

Mit köszönhetek a Heim Pál Kórház Mentálhigiéniai Ambulanciájának? (G. Bence)

2007 márciusában kezdődött. Már sokadik egymás utáni reggel ébredtem kialvatlanul. Egyszerűen nem tudtam aludni, ha pedig mégis, akkor is csak rosszul és keveset. Édesanyám mindenképpen el akart vinni orvoshoz, de én kézzel-lábbal tiltakoztam. A legkevésbé sem vágytam „agykurkászokra”, gyógyszerekre, állandó kezelésekre. De aztán eljutottam arra a pontra, hogy már mindegy hogyan, csak tudjak aludni. Gondoltam elmegyek, valaki majd hosszan beszél okosakat, aztán majd ad valami nyugtatót, amivel talán ki tudom aludni magamat. Mondanom sem kell, igen nagyot csalódtam – pozitív irányban.

Már a „beteg”-felvételnél nagyot néztem: hogy lehet az, hogy nem elmebetegként, adatként, vagy újabb feladatként kezelnek, hanem kedvesek voltak velem, tényleg segíteni akartak. A váróban is igen meglepődtem: nem gyerekeiket vigyázülésbe kényszerítő szülők és „kórházszag” fogadott, hanem vidám gyerekek, akik kedvükre játszhattak, és egymással beszélgető szülők. Amikor köszöntem, nem úgy néztek rám, hogy „na, ennek vajon mi a baja?” – visszaköszöntek, és ezzel el lettem fogadva.

A doktornő, aki vizsgált, elképzeléseimnek megfelelőn elkezdett okosakat kérdezni rólam és családomról. Gondoltam, na ugye, én megmondtam. Aztán mégsem. Rövid kérdezősködés után az édesanyámmal akart beszélgetni, majd ezt követően számomra teljesen váratlanul azt mondta, hogy nekem nem kell gyógyszer, nincs semmi bajom, csak valami bántja a lelkemet, azt megkeressük, megbeszéljük, és minden rendben lesz. Mondanom sem kell, ez önmagában is megnyugtató volt, annak ellenére, hogy kicsit azért bizonytalannak tűnt. Honnan tudhatná egy idegen ember, hogy nekem mi fáj belül, ha egyszer én sem tudom? Később egy pszichológus doktornőhöz is volt szerencsém, akinél az elején újra beigazolódni láttam a félelmeimet, de róla is hamar kiderült, hogy meglepően más, mint amit elsőre képzelne az ember az „agykurkászokról”.
Nem is tartott sokáig. Pár beszélgetés után valóban megtaláltuk a doktornővel, hogy mik bántanak. Már csak két alkalom kellett, és azt is kiderítettük, hogy hogyan tudnám megoldani a bajomat.

A történteket átgondolva, az egész teljesen meglepő volt. Nem betegként voltam ott, akit kezelni kell, hanem egy emberként (nem érzékeltették velem, hogy még gyerek vagyok), akinek valami baja van, és segíteni lehet rajta. És segítettek is.

Hát ezek miatt vagyok hálás a Heim Pál Kórház Mentálhigiéniai Ambulanciájának.

Dr. Rigler Ilona