Létezik egy elvont, de mégis nagyon izgalmas fogalom, melynek ismerete sokat segít minket pszichiátereket és pszichológusokat abban, hogy megértsük a pácienseink és saját magunk lelkiállapotát. Ez a fogalom a mentalizáció. Mit jelent ez?

Mentalizációnak nevezzük azt a képzeleti aktivitást, amikor mások és saját viselkedésünket és gondolatainkat elemezzük. Feltételezzük, hogy a másiknak is van elméje és felismerjük az ő illetve a saját érzéseinket és gondolatainkat és megpróbáljuk értelmezni ezeket. Ez a nagyon bonyolult definíció, valójában a létező legegyszerűbb dolgot jelenti.

Például, amikor autóval békésen haladunk az úton és látjuk, hogy kigurul a pöttyös labda elénk és a labdához egy gyermek is tartozik, automatikusan rálépünk a fékre, hiszen feltételezhetjük, hogy a pici gyerek szándékában állhat utána futni a labdájának. Mindeközben tudatában vagyunk annak, hogy megijedtünk, hogy a kicsinek baja lehet és, hogy mérgesek vagyunk az anyukájára, amiért hagyja az út mellett játszani őt. Ez maga a mentalizáció.

Persze ez egy nagyon egyszerű példa, könnyen értelmezhetők a körülmények és a viselkedés. De vannak helyzetek, amit sokkal nehezebb értékelnünk. Felmérni, hogy milyen viselkedést várnak el tőlünk egy állásinterjún vagy amikor az szerelmünk elvisz a rokonaihoz, az egy sokkal keményebb dió. Ilyenkor könnyű rosszul mentalizálni.

Többféleképpen is tudjuk ezt csinálni, lehet túl és alulmentalizálni.

Alulmentalizálni annyit jelent, amikor nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi mit érzünk vagy gondolunk, vagy mások mit éreznek vagy gondolnak. Például, amikor a férjünk gyanútlanul megjegyzi, hogy „nem lett rossz ez a leves, csak meg kéne kérdezned anyámat, hogy ő, hogy csinálja”, és nem számol a várható következményekkel, ez az eklatáns példája az alulmentalizálásnak.

Amikor pedig túlmentalizálunk, olyan érzéseket és gondolatokat tulajdonítunk a másiknak, amik valójában bennünk lévő bizonytalanságokból, félelmekből táplálkoznak, de egyáltalán nem biztos, hogy a másik is hasonlóan gondolkozik, érez. „Tudtad, hogy ma egy nehéz megbeszélésem van, de te nem kérdezted meg, hogy sikerült. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok fontos számodra, és nem érdekel, mi történik velem”. Ez tipikus példa egy túlmentalizáló kijelentésre, hiszen nem lehetünk biztosak a másik érzéseiben. Lehet, hogy valóban emiatt nem kérdezte meg, de az is, hogy neki is volt egy nagyon nehéz megbeszélése, vagy valami problémája és kiment a fejéből.

A fenti történetek példák arra, hogy jól mentalizálni nehéz feladat, és nem kell pszichiátriai betegségben szenvedni ahhoz, hogy időnként rosszul mentalizáljon valaki.

Sok minden befolyásolja az aktuális képességünket arra, hogy jól mentalizáljunk. Amikor elárasztanak minket az intenzív érzések, stresszesek vagyunk vagy félünk, sokkal nehezebb megtartani a képességünket erre a reális helyzetérzékelésre.

Mentalizálni a születéstől kezdve tanulunk.

A kora gyermekkori kapcsolatban, amikor az édesanya vagy édesapa természetesen visszatükrözi a gyermek érzéseit és reagál rájuk, tanítja mentalizálni a gyereket. Egyszerű dolgokról van itt is szó, amikor az édesanya ölbe veszi a csapkodó, hisztiző kisgyermekét, aki nem kapta meg a csokit a boltban és azt mondja ”látom, hogy dühös vagy és megértem, de nyugodj meg, nincs semmi baj”, pont a fentieket csinálja.

Nem meglepő tehát, hogy a mentalizációs készség leginkább az elhanyagolt, bántalmazott gyerekeknél, illetve ilyen módon terhelt gyerekekből lett felnőtteknél sérült a leginkább, akik gyakran borderline személyiségzavarban vagy az evészavarban szenvednek.

Ilyenkor hasznos lehet a terápiában pont erre a hiányra fókuszálni. A cél ilyenkor egy biztonságos tér kialakítása, hiszen ez, és a biztonságos kapcsolat a fejlődés során kapott hibás tükröző funkciót hivatott helyettesíteni, és ezáltal új készségek, pl. mentalizáció elsajátítását teszi lehetővé.

A cikk folytatását ide kattintva olvashatod el>>>

Dr. Bognár Fanni, Dr. Dementrivics Zsoltné

Hivatkozások:
• Skarderud F. (2007): Eating one’s words Part I., II., III. European eatind disorders review 15, 163-174, 243-252, 323-339
• Karterud, S. (2015): Mentalizációalapú csoportterápia (MBT-G)
• Jon G. Allen Anthony W Bateman Peter Fonagy: Mentalizáció a klinikai gyakorlatban

Fotó:
pixaby.com/GDJ
pixabay.com/Tumisu