A hordozás egy olyan tevékenység, melyben a gyermeket testközeli helyzetben, erre alkalmas eszközben és módon szállítják.

A hordozás története nagyon régre nyúlik vissza. Szerintem meg sem határozható pontosan, hogy ki és mikor rögzítette először magára a gyermekét. Képi forrásokon jól látszik, hogy úgy az alacsonyabb, mint a magasabb társadalmi szinten lévő anyák is előszeretettel hordozták csecsemőiket. Megfigyelhető, hogy az előkelőbbeket elöl hordozva, míg a munkásasszonyokat (és néhol férfiakat) a hátukra rögzített babákkal ábrázolják. Számukra lényeges volt, hogy könnyen hozzáférjenek a munkához, és a gyermek ne akadályozza őket a munkavégzésben. Több képen is látható, hogy milyen módon vitték magukkal őseink kicsinyeiket a mezőre. A hátukra erősített eszköz általában egy kosár volt, melyben egy nagyobbacska gyermek is „kényelmesen” elférhetett, de olyan megoldást is alkalmaztak, hogy magukra kötötték a babát egy tácsival.[1] Az utóbbi megoldás már közel jár az élettanilag helyes hordozáshoz, azonban azt nem látjuk, hogy milyen a baba testtartása, miközben anyuka a szénát kaszálja. Pedig ez a legfontosabb dolog, amit figyelembe kell vennünk, ha a hordozás mellett döntünk.

Sokféle olyan eszköz van a piacon, ami megfelel mind élettani, mind kényelmi szempontból a hordozásra, és olyan is van, ami nem.

A baba hordozása megkönnyíti az anyuka és a baba napjait.

Az anyukának ad két szabad kezet, amivel teendőit végezheti, a babának pedig megadja az édesanyához (hordozó személyhez) való testközelséget, mely biztonságot ad számára, és megnyugtatja.

Nagyon fontos, hogy amennyiben ön is a hordozás mellett dönt, fontolja meg az alábbi néhány dolgot hordozóeszköz vásárlása előtt.

A helyes hordozás a hordozó személy oldaláról annyit jelent, hogy kíméljük a gerincet.

A hordozó megfelelően legyen rögzítve, lehetőleg ne féloldalasan terheljen, hanem egyenletesen mindkét oldalt. A hordozó ne legyen túl alacsonyan, mert ezzel a babát folyamatosan lökdösni fogja lépés közben, valamint az anyuka gerincének sem jó a mélyen elhelyezett súlypont. Minél magasabbra van kötve a gyermek a hordozó személyen (észszerű határokon belül), annál jobb a súlyeloszlás, valamint ez kedvez a megfelelő testtartásnak is. Minél korábban kezdik el a hordozást az anyukák, annál jobban szokják a fokozatosan növekvő terhelést, melyhez folyamatosan tudnak igazodni a gerinc menti izmok, valamint a hasizmok. Hordozás során az igénybe vett hátizmok erősödnek. (Ez nem azt jelenti, hogy a hordozás során sosem fáradunk el, de minél erősebb az izomzat, annál könnyebb lesz például ugyanazt a távot legyalogolni a „hátibabával”.)

A baba oldaláról a helyes hordozás szempontjai röviden:

Biztosítsuk a gerinc és a medence helyes pozicionálását.

1. Tegyük lehetővé, hogy a baba gerince a természetes C alakú görbületet felvegye. Ezt legkézenfekvőbb módon úgy érhetjük el, hogy a gyermeket arccal magunk felé (vagyis befelé) helyezzük a testünkre, illetve ha kellőképpen szorosan a mellkasunkra/hátunkra van rögzítve. A hordozót állítsuk be kényelmesre úgy, hogy a baba ne legyen távol a testünktől.

2. Úgy rögzítsük a gyermeket, hogy a medencéje a magzatkori pozícióhoz legjobban közelítő helyzetben legyen. Ennek kivitelezése: válasszunk olyan eszközt, mely térdhajlattól térdhajlatig támasztja alá a gyermeket (vagy a kendőt ilyen módon kössük meg), valamint segítsünk neki felhúzni a lábát „békaláb tartásba”, ami azt jelenti, hogy a terpesztett lábak térdei nagyjából a köldök magasságáig fel vannak húzva. Ez egy tehermentes pozíció.

Ebből a két dologból pedig az következik, hogy nem jó, ha gyermekünket arccal kifelé fordított helyzetben, illetve merevített hátú hordozóban hordozzuk.

Miért ne hordozzunk „kifelé”?

Többek között azért, mert nem biztosítja a baba élettanilag helyes testtartását, hiszen a gerinc görbülete sok esetben megfordulni kényszerül, de legalábbis kiegyenesedik a homorítás miatt. Ebben a testhelyzetben a medence pont ellentétes irányba billen, mint amerre kellene. A kenguruhordozó eléggé elterjedt, azonban nem előnyös hordozófajta. A nagyon keskeny ülőfelület (terpesz) miatt a lábak lógnak. A lábak egymással párhuzamosak, amely azt eredményezi, hogy a gyermek testsúlya a medencét terheli, emellett a vérkeringést is megnehezíti. Ez a nemkívánt nyomás a pelenkával borított helyen lányok esetében is kellemetlen, de fiúknál komoly gondokat okozhat. Sok kengurunak merevített a háta, ami a gerinc természetes görbületének egyáltalán nem kedvez. Valamint általában nincsenek kellően kipárnázva, emiatt megnyomhatják a babák kis testét. Egy nem mellékes (bár nem testtartásbeli) hátránya a kifelé hordozásnak, hogy a babát túl sok inger éri, amik elől nem tud elbújni. Így ahelyett, hogy a hordozóban megnyugvást és pihenést találna, kimerült és fáradt lesz, és nagy valószínűséggel még elaludni sem fog benne.

Ezekre a kényelmetlenségekre nyújt megoldást, ha olyan hordozót választunk, ami a fenti kritériumoknak megfelel.

Választhatunk rengeteg féle hordozó közül. A lényeg (a fentieken túl), hogy passzoljon a gyermekhez a hordozó. A baba méretét, életkorát figyelembe véve válasszunk olyan hordozót, ami illik az életvitelünkhöz, kényelmes viselni, jó a súlyelosztása, és a rögzítési mód megfelel az igényeinknek.

Oroszné Mayer Edit

*tácsi: ”keskeny, hosszú vászonlepedő, amellyel az anya magához köti gyermekét, amikor a háztól távolabb, pl. a mezőre viszi. A csecsemőt haránt irányban, arccal maga felé fordítva helyezi keblére, majd a tácsival mindkettőjüket többször körülcsavarja, bepólyálja. Egyik vállán is átveti a tácsit, amelynek szélessége 60–70 cm, hossza 200–250 cm. Az 1–3 éves kisgyermeket kötik ilyen módon a hátukra (tácsilják) fel.” (Magyar Néprajzi Lexikon) (http://mek.niif.hu/02100/02115/html/5-289.html)

Fotó:
dreamstime.com
pixabay.com