Engem is vizsgálj meg!

– mondja gyakran a „páciens” kistestvére, miután végignézte a neurológiai (ideggyógyászati) vizsgálatot.

Vajon miért kedvelik a kicsik ezt – a szokásos gyermekgyógyászati vizsgálattól erősen eltérő – vizsgálatot? Azért, mert érdekes, játékos feladatokból áll, mozogni, ugrálni lehet közben, meg lehet mutatni, hogy ki mennyire erős és ügyes, és nem jár semmilyen kellemetlenséggel vagy fájdalommal.

A vizsgálatot természetesen a szülővel és a gyermekkel folytatott beszélgetés előzi meg, amely során az orvos az aktuális panaszon kívül érdeklődik a családban előforduló neurológiai problémákról, a gyermek születésének körülményeiről, a fejlődés üteméről, a korábbi betegségekről.

A neurológus már a rendelőbe lépés pillanatától fontos információkat szerezhet a gyermek járását, mozgását, spontán ténykedését, viselkedését figyelve.

A neurológiai vizsgálathoz a gyermeket bugyira (kisnadrágra) le kell vetkőztetni. Ez azért elengedhetetlen, mert a vizsgálódáshoz hozzátartozik a bőr megtekintése (egyes bőrelváltozások társulhatnak idegrendszeri érintettséggel), és az izomzatról (annak fejlettségéről, állagáról, esetleg sorvadásáról) is csak így lehet tájékozódni.

A neurológiai vizsgálat

A vizsgálat elején megnézzük a koponyát és a gerincet

(ehhez a fej megtapintása, kopogtatása, csecsemőknél a fejkörfogat mérése is szükséges). A fej mozgatásával, a tarkó kötöttségének megítélésével megtudhatjuk, hogy van-e az agyhártya izgalmára, gyulladására utaló jel.

Ezután az agyidegek vizsgálata következik.

Tájékozódunk a látásélességről, megtekintjük a pupillákat, és kis lámpával megnézzük, hogy a pupillák hogyan reagálnak a fényre. A szemmozgások megfigyelésekor a gyermeket különböző irányokba nézetjük – kisebb gyermekeknek valamilyen színes játékot mutatunk, a nagyobbakat pedig megkérjük, hogy tekintetükkel kövessék az ujjunkat. Az ún. arcideg működése nevetés vagy sírás kapcsán jól látható, de részletes vizsgálathoz megkérjük a gyermeket, hogy nézzen csodálkozva, ill. mérgesen, hunyja be a szemét, fújja fel az arcát, mutassa a fogát. A hallás megítélése egyszerű feladat, csakúgy, mint a nyelés, rágás, hangadás, hangképzés zavarainak megállapítása. Az utolsó agyideg vizsgálatához megkérjük a gyermeket, hogy öltse ki a nyelvét, és mozgassa jobbra-balra.

Ezután megtekintjük, és néhány helyen megtapintjuk az izomzatot, megnézzük annak tónusát

– ehhez a végtagok passzív mozgatása (pl. a kar behajlítása és kinyújtása többször egymás után) szükséges. Az izomerő vizsgálatához a gyermek jó együttműködése nagyon fontos. A kezek szorítóerejéről könnyen meggyőződhetünk, a gyermekek szívesen megmutatják, hogy milyen erősek.

Az izomerő részletes vizsgálatánál a végtagok különböző helyein (pl. a kézujjaknál, a könyöknél, a vállban) nézzük meg azt, hogy a gyermek ereje milyen a sajátunkhoz képest – pl. megkérjük, hogy csináljon gyűrűt az ujjával és ne engedje, hogy az orvos szétnyissa, feszítse meg a karját és ne engedje kinyújtani stb. Az erő megítélése ún. nehezített helyzetekben úgy történik, hogy a gyermek előre emeli a két karját, és csukott szemmel rövid ideig mozdulatlanul megtartja a levegőben, valamint a lábát (térdben hajlítva) felemeli, és szintén csukott szemmel megtartja.

A reflexvizsgálathoz a mindenki által jól ismert patellareflexen (térd alatti koppintás) kívül még más reflex vizsgálata is hozzátartozik.

A reflexkalapáccsal történő kopogtatás után a kézujjak megpöccintésével és a talpak finom, csiklandozásnak tűnő megkarcolásával megnézzük, hogy kiválthatók-e az úgynevezett kóros reflexek (amelyek a központi idegrendszer sérülésére utalnak). A hasbőrreflex vizsgálata szintén kis csiklandozásnak számít.

Az előbb említetteken kívül a neurológusnak tájékozódnia kell a mozgás összerendezettségéről is.

Kisgyermekeknek valamilyen játékot mutatunk – a gyermek odanyúlása jól elárulja a bizonytalanságot. A nagyobbaknál az ujj-orrhegy és térd-sarok próbát végezzük el: a gyermek csukott szemmel egyik, majd másik mutatóujjával megérinti az orrát, illetve csukott szemmel a sarkát a térdére teszi. Az egyhelyben állás csukott szemmel (zárt lábbal) szintén jól mutatja a bizonytalanságot, egyensúlyzavart. A járás jellege, biztossága, tempója, a karok együttmozgás is nagyon árulkodó. Kisebb mértékű alsó végtagi gyengeség sokszor csak sarkon vagy lábujjhegyen járáskor, egy lábon ugráláskor válik nyilvánvalóvá. A mozgás összerendezettségéről tájékoztat a kézfejek gyors forgatása, a láb ütögetése felváltva tenyérrel és kézháttal, a „gombolyítás”, vagy egy egyszerű építőjáték összerakása.

A különböző érzészavarok megállapítása nehéz feladat,

mert a részletes érzésvizsgálat (a bőr tapintása, hideg-, meleg- és fájdalominger alkalmazása, az ujjpercek finom le-fel mozgatása) csak nagyon jól együttműködő, odafigyelő, türelmes, általában tíz év feletti gyermeknél lehetséges.

A vizsgálat része a tudatállapot megítélése (kellően éber-e a gyermek, ha tudatzavara van, akkor az milyen mélységű),

valamint az értelmi képességek hozzávetőleges megállapítása. Néhány esetben szükséges az egyes gondolkodási funkciók (pl. számolás, memória, beszédértés, után mondás, elvonatkoztatás) vizsgálata is. A rajzolás, írás is különböző betegségekről tájékoztathat.

Az imént vázolt neurológiai vizsgálat (néhány részlettől eltekintve) nem használható csecsemőknél, az ő számukra más, speciális vizsgálatsor áll rendelkezésre.

A neurológiai vizsgálat említett főbb elemeiből az ideggyógyász fontos következtetésekre juthat: megállapíthatja, hogy a központi idegrendszer betegségéről, az agy vagy a gerincvelő bántalmáról, illetve izombetegségről van-e szó. Néhány esetben a vizsgálat és a kórtörténet elegendő a diagnózis megállapításához, máskor kiegészítő, műszeres eljárások is szükségesek.

Láthatják, hogy az ideggyógyászati vizsgálat milyen sokrétű, részletes – és ebből következően hosszadalmas. Jól együttműködő nagy gyermekeknél, serdülőknél is legalább tíz percet vesz igénybe (a beteg, ill. hozzátartozójának kikérdezésén túl). Kicsiknél, magatartási zavarokkal küzdőknél, értelmi fogyatékosoknál természetesen jóval hosszabb ideig is tarthat.

Dr. Móser Judit