2014. december óta már negyedszer vagyok a kórházban. Nagyon reménykedem, hogy többször nem kell befeküdnöm. Ha kinézek a kórterem ablakából, a balkon piros védő korlátján át, rózsaszínben látom az ebédlő falát, a falombokat és a parkoló autókat. Szeretnék nagyon meggyógyulni, hisz engem is vár a nagyvakáció: és én őt!

Szerencsére jó kezekben vagyok itt, mert jók az orvosok és a nővérek.
Januárban összeismerkedtem egy velem egykorú, hasonló beteg fiúval, aki a barátom lett. Jókat beszélgettünk, jókat kártyáztunk. Mikor már ehettünk, ennek örömére még „keksz partit” is rendeztünk.

Reggelenként bejött Jani bácsi, Ildi néni, Márti néni és Lídia néni, akikkel a kórházban tanultunk. Nagyon jó volt, mert egyszerűen elmondták a leckét, és nem volt nagy lemaradásom a tanulásban, sőt, az itt kapott érdemjegyekkel félévkor le tudtak zárni.

Ezalatt a négy hónap alatt lefogytam a betegségem miatt, sok infúziót kaptam, de mindig az járt az eszemben, hogy ez lesz az utolsó, és többször nem lesz ilyen. Amíg itt voltam, nagyon hiányoztak szeretteim, a barátok, az iskola és a ping-pong. Januárban egy nemzetközi versenyen vettem volna részt, amire egy évig edzettem, de az itt tartózkodásom miatt meghiúsult, kimondhatatlan boldog voltam, amikor a Komárom-Esztergom megyei szövetség elnökétől ismert magyar és külföldi asztaliteniszezők által dedikált ping-pongütőt kaptam ajándékba. Ezen az örömöm túl, amikor rossz volt a kedvem, a nővérek, a tanárok mindig felvidítottak. Jó volt, hogy lehetőség adódott, hogy a kórteremben apával lehettem, ő mindig mesélt valami vicceset.
Budapest, 2015. június 9.

Gombola Bence

6. osztályos