Eljött a búcsú napja. November 5-től a felmentési időmet töltöm, és jövő év március 5-től nyugdíjas leszek.

40 év a tanári pályán, amiből az első 14 évet egy belvárosi iskolában töltöttem. Aztán 26 évet dolgoztam kórházpedagógusként, s ebből 22 évet a kórházunkban szolgáltam, amit második otthonomnak tekintettem.

Nehéz szavakba önteni az érzéseimet a búcsú kapcsán mivel annyi minden történt ez idő alatt.

Sok-sok hosszabb távon benn fekvő beteg gyermekkel foglalkoztam a különböző osztályokon. A munkám természetesen nem merült ki a matematika-fizika szaktárgyi korrepetálásban, hiszen lelkiápoló, anyapótló és barát is voltam, attól függően, hogy mikor mire volt legnagyobb szüksége a tanítványaimnak. A szülők nagy többsége szintén bizalommal fordult hozzám: tanácsot, bátorítást, lelki támogatást kérve.

Van egy emlékkönyvem, az Aranykönyv, amibe a gyerekek beírták, berajzolták a köszönetüket. Ez az én legnagyobb kincsem, mert többet ér bármely kitüntetésnél, díjnál.

Úgy érzem, hogy a kórház minden dolgozójával harmonikus és együttműködő volt a kapcsolatom, megadtuk egymásnak a kölcsönös tiszteletet. Igyekeztem megfelelni az egészségügy elvárásainak, és ha ez nem mindig sikerült volna maradéktalanul, úgy most elnézést kérek érte.

Sok szép eredményt értünk el a gyerekekkel, akiket igyekeztem mindig inspirálni nem csak a tanulásra, hanem a különböző pályázatokon való részvételre is.

Volt, aki képviselőként a Gyermek-Parlament életében vett részt, többek munkáit a Hilton hotel nívós kiállításán lehetett látni, még mások cikkeket írtak gyermeklapokba, kórházi újságokba.

Mivel a Csodalámpa Alapítvány önkéntese is voltam, 15 éven át legkevesebb 40 súlyos beteg gyermek vágyát sikerült kifürkésznem és segíthettem az álmaik valóra váltását. Ezt a feladatot a továbbiakban Pálffy Szilvi gyógytornász viszi tovább és végzi nagy empátiával. De még több önkéntesre lenne szükség, hiszen Szilvi nem tudja látogatni az összes fekvőbeteg osztályt. Ha valaki kedvet érezne ennek a nemes feladatnak a végzéséhez, akkor forduljon bizalommal Szilvihez, vagy akár még hozzám is, útbaigazításért.

Különböző fórumokon harcoltam a beteg gyermekek jogaiért a pedagógia oldaláról megközelítve a dolgokat. Például azért is, hogy ezeknek a gyermekeknek a közelébe csak szakmailag és pedagógiailag jól felkészült tanárok kerülhessenek. Ide ugyanis más kompetenciák kellenek, illetve lennének kívánatosak, mint egy kinti iskolában. Túl sokat ,sajnos, nem sikerült elérnem, de talán általam ma már többen és többet tudnak a kórházpedagógia mibenlétéről. Több szakmai cikket írtam, riportot adtam ezzel kapcsolatban.

Egy vágyam még nem teljesült. Nagyon szeretném, hogy legyen egy kápolna, vagy legalább egy ökumenikus imaszoba a kórház területén, ahová bárki elvonulhat megnyugodni, csendben, a hitének megfelelően elmélkedni, imádkozni. Felmértem, hogy erre lenne igény, mind a szülők, mind pedig a dolgozók részéről. Bízom benne, hogy a hamarosan épülő új épületben ez is helyet kap majd.

Több tanítványommal a hazatávozásuk után is tartom a kapcsolatot, figyelemmel kísérem a sorsukat. A barátnőm, Tóthné Almássy Moni, aki évekig volt az Onko-Haematológiai osztály pedagógusa, életre hívta a KórházSuli projektet. Ez az otthonukban gyógyuló, illetve a betegségük miatt magán-tanulói státuszban lévő tanulóknak ad óriási segítséget a tanulásukhoz. Ennek a programnak az önkéntese leszek novembertől, tehát továbbra is bejárok majd a kórházba, de már csak hetente kétszer és mindössze két-három osztályra megyek.

Így nem szakadok el végleg a szeretett környezetemtől. Más formában ugyan, de maradok még valamennyi ideig, miközben már a nyugdíjas léttel járó szabadságot is élvezni fogom.

Mindenkinek köszönök minden jó szót és segítséget, emlékezetemben megtartva azokat.

Kórházunk dolgozóira a mottómat hagyom:

” Kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, ellökni átok.
Egymásba fonódó kezek tartják össze az egész világot.”

László Márta
pedagógus