Novemberben – amikor már a tél is kezdi bontogatni szárnyait – látványosan elcsendesednek a parkok, a játszóterek, de még a családi házak udvarán sem látni annyi nyüzsgő és bóklászó gyermeket, mint jó időben.

Szívesebben vagyunk a meleg lakásban, ahol a hosszú estéken gyakrabban kerül elő a kártya vagy egy társasjáték.

Igen ám, de tudjuk, hogy a társasjáték miatt megannyi konfliktushelyzet is teremtődik. Azt hiszem mindannyian tapasztaltuk, hogy imádott gyermekünk, vagy mások csemetéje milyen jelenetet képes rendezni, ha éppen nem neki kedvez a játékban a szerencse és nem ő nyer. Sokszor hisztériás rohamot kap – aminek köszönhetően mi is kiborulunk. Fogadkozunk, hogy soha többet nem ülünk le vele, csináljon amit akar, ráadásul mérgünkben a játékot is elzárjuk a szekrény mélyére. Ugye ismerős a helyzet? Pedig az együtt játszásban nem csupán az a fontos, hogy olykor együtt vagyunk, hanem az is, hogy vannak játékszabályok, amelyeket be kell tartani és amelyek betartására gyermekünket meg kell tanítani! Most a játékban, később pedig az élet más területein.

Mire jó a társasjáték?

A társasjáték mindegyike valakinek a győzelmével ér véget, így a nyerés és a vesztés képességét legkönnyebben és legtermészetesebben ezeken a játékokon keresztül gyakoroltathatjuk gyermekünkkel.

Addig azonban, amíg azt megtanulja, hogy veszítésekor ne borítsa fel az asztalt vagy ne söpörje le a földre az egész játékot, sok időnek kell eltelnie. Fel kell a feladathoz nőnie, értelmileg érnie és nekünk is nagyon türelmesnek kell lennünk vele.

Mégis mit tehetünk addig?

Hagyjuk inkább „észrevétlenül” nyerni?

Azt gondolom, ez nem a legjobb döntés; mint ahogy a „győzzön a jobbik” – elvének alkalmazása sem.

Gondolkodjunk el rajta: szülő-gyermek, illetve felnőtt-gyermek vagy nagyobb testvér-kisebb gyermek együtt játszása során nem egyenlőek az erőviszonyok. Ahogy a bújócskában, fogócskában kedvezünk a gyermeknek – mert hiszen mi magasabbak, gyorsabbak, okosabbak, leleményesebbek vagyunk (pl. belátunk az asztal alá, mégis úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, még ha tizenötödszörre is odabújt, vagy lesántulunk, akadályokat kerülgetünk, csakhogy ő érhessen előbb a célba) – ugyanúgy a társasjátékban is természetesnek kell hogy legyen a gyermekünk életkorához történő alkalmazkodás. A társasjáték során alakítsunk és lazítsunk kezdetben a játékszabályokon, ugyanis nem lehet a cél, hogy az „igazság nevében” teljesen elvegyük a kedvét a játéktól.

Néhány példa:

– játszunk kevesebb bábuval
– törölhetjük a játékban azt az eredeti szabályt, hogy a bábuk kiüssék egymást
– ne csak akkor lehessen elindulni a bábuval, ha hatost dob (ez egyébként nagyon le is lassítja a játékot, a kicsi gyermek márpedig csak rövid ideig tudja a figyelmét egyvalamire fordítani).

Figyelem:

Viszont társasjáték közben már ne változtassunk a szabályokon, hiszen ezáltal éppen a szabályokhoz való igazodás elve szenvedne csorbát!

Visszatérve a kiinduló problémához, a vereség miatt hisztiző gyermekhez. Mindenképpen próbáljuk jobb belátásra bírni, ügyeljünk arra, hogy higgadtak maradjunk. Ne a hisztivel érjen véget a dolog! Menjünk visszafelé egy kicsit a játékban, próbáljuk meg újra, de persze ne azért, hogy most aztán biztosan ő nyerjen.

Megállapított tény, hogy az egykéknek nehezebben megy a vesztés. Ők a családban kizárólagos figyelemben részesülnek, a versenyzéshez viszont nem kapnak mintát. A testvérkapcsolat már eleve versenyhelyzetet teremt, tehát akinek testvére(i) van(nak), az általában könnyebben kezeli a nyerés-vesztés kérdését.

Lényeges tudnunk a társasjáték során is, 

hogy nagy veszélye van annak, ha valaki arra szocializálódik, hogy ő mindig veszít.

Ennek a kudarckerülés lehet a következménye: vagy bele se kezd a játékba (mert úgysem sikerül), vagy leszólja mások győzelmét. Ilyen esetekben különféle konfliktuskezelési technikákat kell elővennünk – lejjebb tenni a „lécet”; a gyermeket csoportban juttatni sikerélményekhez; megtanítani elfogadni a vereséget is, hiszen a teljes személyiség szereti a sikert, de bírja a kudarcot is.

Cibulka Gáborné