A nyári hónapokat, ha csak tehetjük, víz mellet töltjük.

Ám igen unalmas lehet úszás nélkül annak, aki nem tanult meg úszni. Amilyen jó barát a víz – ha tudjuk, hogy kell otthon érezni magunkat benne – olyan veszélyes, ha nem ismerjük „szokásait”.

Álljon most itt egy kis történet:

„A kisfiú elindult a folyó felé. Akkor az egyik útszéli tócsából egy béka dugta ki a fejét, s azt kérdezte:
– Hát te hová mész kiskomám?
– Fürödni – mondta a kisfiú, s megállt egy pillanatra, hogy szemügyre vegye a kis brekekét.
– Csak így egyedül?
– Egyedül.
– És úszni tudsz legalább?
– Nem nagyon – vallotta be a kisfiú.
– Hát akkor nem ajánlom a fürdést, mert látod-e, én milyen jó úszó vagyok, de akkora vízbe én se merészkedem.
– Mert magad is kicsi vagy – szólta le a kisfiú a békát.
– Békának elég nagy – mondta a béka, s azzal mintha megsértődött volna, zsupsz! visszaugrott a vízbe. Úszott egy kört, s újra kidugta a fejét.
– Nem bántódtam meg, ne búsulj, inkább figyeld, én hogy úszom. Megtanítalak. Akkor aztán fürödhetsz a nagy vízben.
– Köszönöm – mondta a kisfiú -, igazán kedves vagy.
Árnyék vetült a vízre, s a béka visszabújt.
Fölpillantott a kisfiú, s hát egy szép szál legény állt előtte. Azt hitte, hogy a békakirályfi bújt elő a meséből. Pedig csak a szomszéd nagyfiú volt.
– Hallom fürödni készülsz?!
– Hát szerettem volna, de a béka lebeszélt.
– Okos egy béka – mosolygott a nagyfiú -, még szerencse, hogy találkoztál vele. Többet ilyen elő ne forduljon!
– Nem fordul – fogadkozott a kisfiú.
Aztán kezet adtak egymásnak, s megindultak hazafelé, mert megfőtt már a finom zöldségleves.
Elgondolni is rettenetes, hogy mi történhetett volna, ha nem állja még idejében útját a kisfiúnak az okos béka”
(Kányádi Sándor: Virágon vett vitéz)

Ha nem is a békától – akinek higgyük el, hogy tud úszni -, de a tornatanárunktól, a papánktól, az úszóedzőtől igen gyorsan és jól megtanulhatunk úszni. Nem is egyféleképpen.

Ha az úszás már megy, akkor aztán jöhet a többi vízi sport!

A vitorlázás, a kajak, a kenu… Azért fontos az úszás, mert hát a „hajóból” is ki lehet esni!
Vízilabdázók is lehetünk, de ahhoz a vízben már nagyon biztonságosan kell tudni mozogni. És ha a békától nemcsak az úszást, hanem az ugrást is jól ellestük, akár műugró is lehet belőlünk.

Végül ismerkedjünk meg az egyik „legmenőbb” vízi sporttal, a széllovaglással– az angol nevén ismert: szörffel (surf).

A szörf az óceáni bukóhullámtól kapta a nevét. 1963-ban vette kezdetét a szörf iránti „imádat” és tizennyolc év után olimpiai szám is lett belőle.

Sokan és sokszor látták a dél-kaliforniai partok előtti hosszúra nyúlt bukóhullámok taraján azokat az ügyesen egyensúlyozgató sportolókat. Akik néha száz méteren át siklotta. De a szél energiáját befogni és ezzel a deszkát kormányozhatóvá, hosszabb utakra alkalmassá tenni – erre csupán két fiatalember gondolt.

Jim Drake repülőmérnök volt, Hoyle Schweitzer viszont számítógépekkel foglalkozott. Az első szörf szabályos hullámlovagló deszka volt, de már a méreteit megnövelték. Ráállítottak egy árbocot, viszonylag kis vitorlát szabtak neki, alul pedig egy uszonyt helyeztek el, nehogy a szél oldalirányba eltolhassa a „hajójukat”. Azt már tudták, hogy az árbocot dönteni kell, de az első modelleken még csak előre vagy hátra lehetett buktatni. Később hosszú kísérletek kudarcain okulva gömbcsuklóval illesztették az árbocot a testhez. Így kapta mai formáját, de azóta is folyamatosan fejlesztik és tökéletesítik.

Cibulka Gáborné